A régiek mosási kultúrájáról egy elég sztereotipikus kép él az emberek elméjében. Asszonyok, akik kimennek a helyi patakhoz, folyóhoz mosni a tekenőjükkel, aztán szappannal dörzsölgetik a kelmét, majd ott azonnal ki is rázzák, aztán valahol majd teregetnek, és közben valami pásztorálszerű jelenet is lezajlik a háttérben, vagy jön egy gyermek, mint a kis József Attila, hogy a mosóasszonyok ne menjenek a padlásra...
 |
| Egy idealizált, 18. századi cseléd mosás közben. forrás: British Museum |
 |
| Női fodrász az 1830-as években. forrás: Wellcome Collection |
Ha a kakaóvajra gondolunk, azonnal a csokoládé jut eszünkbe, pedig a kakaóvajat a mai napig előszeretettel használják kozmetikai összetevőnek.
 |
| Hajápolószert reklámozó újsághirdetés az 1890-es évekből (forrás: BnF) |
Jómagam akkor találtam rá a kakaóvajra, amikor először próbáltam hennázni a hajamat, és a kakaóvaj a henna savas illatát megfelelőképpen letompította, miközben nem rontott a henna vörösítő hatásán.
 |
| Kakaóvaj (forrás: pixabay) |
A kakaóvaj hajra gyakorolt jótékony hatását a viktoriánusok is ismerték. Egy házilag is elkészíthető kakaóvajas hajápoló krém volt az a Cacao Creme (magyarul 'Kakaó krém'), aminek a receptjét The Era Formulary. 5000 formulas for Druggist című könyvben találtam. A receptet a könyv kiadásának megfelelően 1893-ra datálom, bár valószínűleg annál régebbi.
 |
| Warner's, amerikai, esküvői szalagfűző az 1900-as évekből, acél merevítőkkel. (forrás: MET) |
 |
| amerikai szappanreklám 1910-ből (Thom's Castile Soap) |
Korábban elég hosszan írtam az avasi, empír ruháról. Ennek az újragondolt változatát próbáltam elkészíteni, mert nagyon tetszik a ruha díszítése, és nem mellesleg a szülővárosomhoz kötődik, és felvillanyozott az a tudat, hogy elképzeltem, hogy valami ilyesmi ruhát hordhattak az itt élő nők 1815 körül.
Azt előre leszögezem, hogy a ruha teljes mértékben saját célra készült. Emiatt az eredetihez képest mérten a ruha arányai is megváltoztak, ami annyit jelent, hogy egy kicsit magasabb - főleg a szoknyarészen - és sudárabb lett az eredetihez képest.
Az én végeredményem ilyen lett:
Az antik illatok egyik legfurcsábbika az úgynevezett Kananga Water nevű kreáció, amely közeli rokona a másik, amerikai nagy kedvencnek a Florida Waternek. A Kananga Water alapja a Cananga odorata nevű növény olaja, amit mi ylang-ylang olajként ismerünk, és amelynek a természetes élőhelye a Fülöp-szigeteken, Malajziában és Indonéziában fellelhető.
A származási helyszínét kicsit lazán véve, a francia Rigaud cég alkotta meg az illatkreációt - mint japán illatot - 1869-ben. Eredeti neve Eau de Kananga volt, utalva az ylang ylang latin nevére. Az ylang ylang esszenciáját egyébként a cég feje, Jean Paul Rigaud fejlesztette ki, akkoriban a beceneve az illatnak a "virágok virága" volt (nem, Rigaud biztosan nem ismerte az Ómagyar Mária-Siralmat).
 |
| A Kananga Water reklámplakátja 1897-ből. Litográfia (forrás: europeana.eu, BNF) |
 |
| A La Pascualita arca napjainkban (forrás: cultura colectiva) |
A Vinaigre de Toilette - magyarul illatos ecet - egy olyan régi kozmetikai folyadék, amit a mai értelemben nehezen lehet hova tenni. A Google-fordító sem tud vele mit kezdeni, és WC-ecetnek fordítja. A valóság inkább egy kozmetikai, illatosított ecet, amit szépségápolásra és higiéniai célokra használtak.
 |
Fürdő előkészítés 1900 körül. Kép forrása: Bettmann Archive |
Egy érdekes, már a II. világháború után, 1948-ban megjelent, a tokaji Kecskés István nyomda ajándékkiadványt mutatnék be, amire a testvérem lelt rá a nagyszüleim régi házában.
Kecskés István nyomdájáról annyit találtam a typhographia.oszk.hu oldalán, hogy összesen két évig működött a városban 1946 és 1948 között. (Utána államosították). Nyomdatechnikailag magas szinten felszerelt sajtóműhely volt.
A miskolci Avasról sok embernek csak az évtizedekkel ezelőtt épített tízemeletes lakótömbök jutnak eszébe, nekem a történelmi bor - amihez hasonlót azért szerencsére kóstolhattam pár éve -, a kilátóból elém táruló panoráma, az többféle építészeti korszakot magába ötvöző templom, - ahol csodálatos orgonakoncerteket hallhattam tiniként, - valamint a temető, amely egy 1930-as években aktív tollforgató szerint "úgy, ahogy van, maga egy kortörténelmi múzeum".
Emiatt is sokat olvasok, olvastam az Avasról, és olvasmányaim közben bukkantam rá Dobrossy István: A miskolci Avas című könyvében Bakó Ádámné, Az Avasi református templom 1941. évi ásatása során előkerült viseletek című írására. A tanulmányban több ruha vagy ruharészlet, kiegészítő képét is közlik, és engem egy olyan ruha fogott meg, amit sokan kissé jelentéktelennek tartanak, pedig nagyon érdekes és egy amatőrnek kihívást jelentő díszítést mutat.
Ez az avasi, empír ruha, amelyről nekem gyanús, hogy restaurált változata még a 2000-es években ki volt állítva a Herman Ottó Múzeum várostörténeti tárlatán. Testvérem is úgy emlékszik, látta diákként élőben is, amikor művészdiákként a raktári helyiségekbe is beengedték őket protekcióval vázlatokat rajzolgatni.
A divat- és viselettörténetben néha akadnak megválaszolhatatlan titkok. Az egyik ilyen egy magyar ruhához kötődik, amelyet a 20. század közepén találtak Egerben a Szent Rozália-temetőkápolna kriptájának feltárásakor.
A ruha egy látszólag korai empír ruhának tűnő öltözék. Első ránézésre, a magyar viszonylatok között, legkorábban 1800-asra datálhatnánk. Csakhogy viselőjének neve és halálozásának évszáma fent maradt a koporsón, beazonosíthatóan, ami alapján ez a ruha Bató Ferencné Koczka Julianna halotti öltözéke, aki 1791-ben hunyt el, (bizonyíthatóan egy korabeli római katolikus anyakönyvi bejegyzés szerint).
Bató Ferencné Koczka Julianna ruhája, forrás: V. Ember Mária, Az egri Rozália-kápolna textiljei, In Folia archeologica 9, Budapest 1959. 16. tábla
V. Ember Mária 1959-ben írt egy tanulmányt a kápolna kriptájában talált textil-leletekről (V. Ember Mária, Az egri Rozália-kápolna textiljei, In Folia archeologica 9, Budapest 1959. 219-235.). Ebben említi az 5. koporsó leleteként.
Ő így fogalmazza meg az "anakronisztikus rejtélyt":
Eddigi ismereteink szerint az empire szabású ruha hazánkban csak 1800 után kezdett divatos lenni. Ezt megelőzően még divatlapokban sem látható magasderekú (sic!), keskeny hátú ruha 1794-ig! Ha a koporsón levő évszám, valamint az egri egyház anyakönyve nem bizonyítaná a temetés idejét és ezzel a ruha készítésének idejét is, joggal tehetnénk ezt az időt akár kéthárom (sic!) évtizeddel későbbre. Mindenesetre érdekes, hogy az egri polgárasszony ruhája megelőzte az elkövetkező divatot. (Forrás: V. Ember Mária, Az egri Rozália-kápolna textiljei, In Folia archeologica 9, Budapest 1959. 222.)
Mutatok pár 1791-es nyugat-európai divatképet, hogy lássuk a problémát.
Még mielőtt bárki megijedne, hogy a mai szóhasználattal élve 'megszól, gyaláz' jelentéssel, mindenféle ronda szóval fogom illetni a lenanyagokat, a "szapul" szót itt a régi jelentésében a 'lúgoz, lúgos folyadékban ásztat' értelmében használom. Egész izgalmasnak találtam a címet, és a mai kattintásvadász címadási divathoz képest úgy érzem, ez nem számít olyan nagy átverésnek.
Szóval. Az ampír stíluskorszakban igen népszerűek voltak a vékonyabb textilek. Ez a kijelentés szinte közhelyszerű. Az egyik legősibb textilanyag a len használata elég népszerű volt ekkoriban mind a férfiak és nők körében, aminek egyik oka egyébként az európai lentermesztés terjedése is, mivel a napóleoni háborúk nyomán kialakult kontinenszárlat miatt nem igazán tudtak Európán kívülről származó ruhaanyagokat beszerezni. A modern lenipar is ekkor indult fejlődésnek. (forrás: Wikipedia) Ugyanakkor a len divatja nem tudta háttérbe szorítani a pamutmuszlint (ami nagyon távol áll attól, amit ma a méteráru boltokban muszlinként árulnak). Előfordult - főképp a brit ruháknál lehet ilyesmit látni -, hogy egyetlen női ruhában egyszerre alkalmazták a finom lenanyagokat és az utóbbi elképesztően lenge és áttetsző ugyanakkor nemes textilt.
Brit, ampír ruha 1810-ből, lenből és pamutból (forrás: MET)
Eau de Berlin néven jelenleg is forgalomban van egy parfüm, több is. Az egyik ezek közül a Frau Tonis-é, amelynek illata állítólag tölgy mohás, köményes és páfrányos. Sajnos nem tudom, hogy ennek mennyi köze van ahhoz, amit a 19. században készítettek a köményes zöld vonalon azt hiszem, igen. Mindenesetre kijelenthetem, hogy az egyik legérdekesebb és legkülönlegesebb uniszex illatkeverék, amit eddigi illatrekonstrukcióim során elkészítettem.
A berlini Mitte Breuderstrasse a 19. század közepén (forrás: Wikipedia)
A kankalin az egyik legszebb tavaszköszöntő dísznövényünk. Manapság inkább változatos színei és formái miatt kedveljük, valamint azért, mert viszonylag könnyen kezelhető. A német neve nagyon tetszik: Schlüsselblume, mely az eredeti tavaszi kankalin növényre utal. Utóbbi virágai kulcs formájúak. Emiatt tartják a kankalint Szent Péter virágának is.
A Polyanthus név alatt a szártalan kankalinok nemesítését értik, melyek gyakran kapható nagyobb áruházakban is ilyenkor március elején.
William John Wainwright: Primrose and Robin
Az antik illatrekonstrukciók sorából az Eau de Botot lóg ki a legjobban. Eredetileg nem akartam a receptjéhez hozzányúlni, mert alapvetően az Eau de Botot-ot nem úgy használták illatosításra, ahogy a korábbi Eau-névvel kezdődő keverékeket. Ez a különös illóolaj és tintúra-kombináció ugyanis nem más volt, mint egy szájvíz, amely a történelem viharait átvészelve még ma is kapható az Amazonon.
Az Eau de Botot, francia szájvíz plakátja 1890 körül
Egyszer volt hol nem volt, az "örök ifjúság forrása" a képzelet világában, amelyhez egyes régiek fizikai helyszínt tulajdonítottak. Az egyik hiszékeny történelmi figura Juan Ponce de León volt, aki állítólag hitt a mesebeli Bimini-szigetek létezésében, ahol az örök ifjúság forrása fakad, és amit ő Florida partjainál keresett.
19. századi Florida Water reklámok: The Graphics Fairy, HagleyMuseum and Library.
A fekete-fehér fényképek színezése régi műfaj, nagyjából majdnem az első dagerrotípiákkal egyidős. A színezés azonban a deep learningnek köszönhetően olyan szintet lép lassan, ami felülírhatja a kézi (vagy digitálisan emberi) színezés módszereit. Az egyik ilyen eszköz jelenleg a DeOldify, amellyel már bevallom tavaly is összefutottam blogbejegyzésekben, de nem tudatosult bennem, hogy mit is jelent, meg hogy én egyszerű felhasználóként is alkalmazhatom a fekete-fehér fényképeimre.
Majd február elején a MyHeritage is átvette automatikus rendereléssel. Ott sajnos a 15. színezést már nem engedte meg, és zavart az is, hogy a képek felbontását lerontja, így egy másik változatot kerestem.
Josiah Johnson Hawes dagerrotípiája 1850 körül (forrás: Wikimedia)
A régi frizuradivatot kutatva jutottam el az 1880-as és 1890-es évek borbélyainak és fodrászainak készült folyóirathoz A magyar borbélyok és fodrászok lapja, amely sokkal több érdekességet tár elénk a korabeli személyi higiéniáról, fodrászatról, mint gondolnánk. Többek között krémek, parfümök, pomádék, fogkrémek és egyéb kozmetikai recepteket is tartalmaz.
A Dankovszky illatszeres, kozmetikai, fodrász és borbély szaküzlet kirakata Pesten 1890 körül. (forrás: A magyar borbélyok és fodrászok lapja)
A Pink, mint színnév nem csak korunkban népszerű parfümnév. Már a 19. században is létezett Pink-illat, ez pedig nem más volt, mint egy szegfűillat utánzat. Bevallom, nekem nem tetszik a szegfű illata, mert mindig éreztem rajta valami keserű aromát, ezért nem értem, hogy miért akarták ezt a virágillatot leutánozni a régiek. Szerencsére a Pink nem a klasszikus értelemben vett szegfűillat, de hogy mi is pontosan, arról lejjebb olvashatsz.
Néhány érdekesség a szegfűről: a rómaiak a Jupiter virágának tartották, a középkorban az állhatatos szerelmet és a házasságot szimbolizálta. A török szegfű Angliában a lovagiasság jelképe volt.
Az keverék bázisillatát összetevők aránya szerint a rózsakivonat adja, és ez lesz az az illat, ami teljesen bele is fog olvadni a többibe. Ugyanis van itt ebben a Pinkben minden, mint a búcsúban: narancsvirág, vanília, szegfűszeg, fahéj. Nagyon kíváncsi voltam, mi fog összejönni ebből a már gondolatban is szuperédes kombinációból.
Jelentem, nincs itt semmilyen szegfűillat. Maga a keverék, ezt a Mucha-grafikát idézi színeiben. (Ki tudja, lehet, hogy Muchára hatással volt egy hasonló parfüm?)
Alfons Mucha - Virágok sorozat : A szegfű (wikimedia commons)
