Az év, amikor a divat szinte csak képzelet maradt - 1915

Mivel 2020-ban és 2021-ben olyan éveket élünk, amikor a divat sem úgy működik, ahogy a korábbi esztendőkben, ezért úgy gondoltam, előveszek egy évet a történelemből, amikor szintén a történelmi események teljesen elsodorták a divatozás iránti igényt. 

1915-ös divatkép a Pictorial Review-ból

Ezzel nem azt mondom, hogy a divat ekkor nem létezett, vagy divattervezők nem hoztak létre olyan ruhákat, ami éppen az akkori formai és díszítési evolúció kielégítette, hanem egyszerűen az emberek nem tudták megengedni maguknak, még néha a szűk, elit réteg sem, hogy ezzel foglalkozzon. Ilyen év volt az 1915-ös esztendő is.

Magyar reformfűzők az 1910-es években

Létezik egy tévhit, ami szerint az 1920-as évekre a nők teljesen levetették a fűzőt, és semmilyen szorítós alsóneműt nem hordtak onnantól kezdve. Azonban ez a kijelentés eléggé elnagyolt és nem állja meg a helyét. A fűző egyszerűen csak átalakult az 1910-es években. Mindennek igen sok oka volt, kezdve a női emancipációtól, az egészségügyi motivációkon át, az évtized végén az I. háború - majd a spanyolnátha járvány - okozta globális anyaghiányig és öltözködési egyszerűsödésig.

Az 1910-es évek fűzőevolúcióját a racionalizáció és a kényelem irányába való eltolódás határozta meg. Mindezek eredményezték, hogy megjelentek nálunk is a piacon olyan fűzőtípusok, amelyek még az 1890-es években elképzelhetetlenek voltak. 

Grácia fűző reklámja. forrás: Az Újság 1910.

Egyszerű és nagyszerű 1900-ból - a szalagalapú fűző diadala

Az egyik legérdekesebb fűzőfazon pont abban az időszakban alakult ki, amikor az utolsó, igazi fénykorát élte ez az alsónemű. Ez a fűzőtípus a szalagfűző, az időszak pedig a múlt század fordulója, ahol a hölgyek a lehető legkarcsúbb derékkörméretről álmodtak.

Warner's, amerikai, esküvői szalagfűző az 1900-as évekből, acél merevítőkkel. (forrás: MET) 

A szalagfűzőt nagyon egyszerű leírni szavakkal is. Ugyanis nem másról van szó, mint egy olyan ruhadarabról, ahol a fűzőmerevítéseket egymáshoz szalagokkal rögzítették vízszintesen. A szalagfűzőknek tehát nincsenek külön szabott textilrészeinek, aminek a hagyománya évszázados tradícióval öröklődött a 20. század elejére.

Avasi, empír ruha - amatőr rekonstrukció

Korábban elég hosszan írtam az avasi, empír ruháról. Ennek az újragondolt változatát próbáltam elkészíteni, mert nagyon tetszik a ruha díszítése, és nem mellesleg a szülővárosomhoz kötődik, és felvillanyozott az a tudat, hogy elképzeltem, hogy valami ilyesmi ruhát hordhattak az itt élő nők 1815 körül.

Azt előre leszögezem, hogy a ruha teljes mértékben saját célra készült. Emiatt az eredetihez képest mérten a ruha arányai is megváltoztak, ami annyit jelent, hogy egy kicsit magasabb - főleg a szoknyarészen - és sudárabb lett az eredetihez képest.

Az én végeredményem ilyen lett:

A "halott menyasszony" divattörténeti szemmel

Mexikóban, Chihuahua-ban a La Popular menyasszonyi ruhaszalon kirakatában áll egy kirakati baba, amelyről egy különös legenda szól. Állítólag a menyasszonyi ruha alatt rejlő hölgy, nem csak egy próbababa, hanem egy mumifikált test. Egyesek úgy gondolják, hogy a baba szeme követi a nézelődőket, valamint az éjszaka folyamán a test még mozog is (erről még videók is találhatók a Youtube-on.)

A La Pascualita arca napjainkban (forrás: cultura colectiva)

A babát 1930. március 25-én állította először a kirakatba, a bolt tulajdonosa Pascuala Esparza, és a kirakat előtt sétálók hamar pletykálni kezdték, hogy a próbababa - amit elvileg Párizsból hozattak, majd Mexikóvárosban értékesítettek Esparzának - nagyon hasonlít a tulajdonos korábban, tragikusan fiatalon elhunyt lányára, máshol feleségének húgára -, aki közvetlenül esküvője előtt vesztette életét pókcsípés vagy skorpiócsípés miatt mérgezéstől. Tehát elég hamar szárnyra kelt az az elképzelés, hogy a baba valójában a lány hihetetlenül jól konzervált teste, menyasszonyi ruhába öltöztetve.

Az avasi, empír ruha

A miskolci Avasról sok embernek csak az évtizedekkel ezelőtt épített tízemeletes lakótömbök jutnak eszébe, nekem a történelmi bor - amihez hasonlót azért szerencsére kóstolhattam pár éve -, a kilátóból elém táruló panoráma, az többféle építészeti korszakot magába ötvöző templom, - ahol csodálatos orgonakoncerteket hallhattam tiniként, - valamint a temető, amely egy 1930-as években aktív tollforgató szerint "úgy, ahogy van, maga egy kortörténelmi múzeum".

Emiatt is sokat olvasok, olvastam az Avasról, és olvasmányaim közben bukkantam rá Dobrossy István: A miskolci Avas című könyvében Bakó Ádámné, Az Avasi református templom 1941. évi ásatása során előkerült viseletek című írására. A tanulmányban több ruha vagy ruharészlet, kiegészítő képét is közlik, és engem egy olyan ruha fogott meg, amit sokan kissé jelentéktelennek tartanak, pedig nagyon érdekes és egy amatőrnek kihívást jelentő díszítést mutat.

Az avasi ruha fényképe. forrás: Dobrossy István szerk. A miskolci Avas, Miskolc, 1993. 173.

Ez az avasi, empír ruha, amelyről nekem gyanús, hogy restaurált változata még a 2000-es években ki volt állítva a Herman Ottó Múzeum várostörténeti tárlatán. Testvérem is úgy emlékszik, látta diákként élőben is, amikor művészdiákként a raktári helyiségekbe is beengedték őket protekcióval vázlatokat rajzolgatni.

A Koczka Julianna rejtély

A divat- és viselettörténetben néha akadnak megválaszolhatatlan titkok. Az egyik ilyen egy magyar ruhához kötődik, amelyet a 20. század közepén találtak Egerben a Szent Rozália-temetőkápolna kriptájának feltárásakor.

A ruha egy látszólag korai empír ruhának tűnő öltözék. Első ránézésre, a magyar viszonylatok között, legkorábban 1800-asra datálhatnánk. Csakhogy viselőjének neve és halálozásának évszáma fent maradt a koporsón, beazonosíthatóan, ami alapján ez a ruha Bató Ferencné Koczka Julianna halotti öltözéke, aki 1791-ben hunyt el, (bizonyíthatóan egy korabeli római katolikus anyakönyvi bejegyzés szerint).

Bató Ferencné Koczka Julianna ruhája, forrás: V. Ember Mária, Az egri Rozália-kápolna textiljei, In Folia archeologica 9, Budapest 1959. 16. tábla

 

V. Ember Mária 1959-ben írt egy tanulmányt a kápolna kriptájában talált textil-leletekről (V. Ember Mária, Az egri Rozália-kápolna textiljei, In Folia archeologica 9, Budapest 1959. 219-235.). Ebben említi az 5. koporsó leleteként. 

Ő így fogalmazza meg az "anakronisztikus rejtélyt":

Eddigi ismereteink szerint az empire szabású ruha hazánkban csak 1800 után kezdett divatos lenni. Ezt megelőzően még divatlapokban sem látható magasderekú (sic!), keskeny hátú ruha 1794-ig! Ha a koporsón levő évszám, valamint az egri egyház anyakönyve nem bizonyítaná a temetés idejét és ezzel a ruha készítésének idejét is, joggal tehetnénk ezt az időt akár kéthárom (sic!) évtizeddel későbbre. Mindenesetre érdekes, hogy az egri polgárasszony ruhája megelőzte az elkövetkező divatot. (Forrás: V. Ember Mária, Az egri Rozália-kápolna textiljei, In Folia archeologica 9, Budapest 1959. 222.)

Mutatok pár 1791-es nyugat-európai divatképet, hogy lássuk a problémát.

Len "szapulása" ampír módra

Még mielőtt bárki megijedne, hogy a mai szóhasználattal élve 'megszól, gyaláz' jelentéssel, mindenféle ronda szóval fogom illetni a lenanyagokat, a "szapul" szót itt a régi jelentésében a 'lúgoz, lúgos folyadékban ásztat' értelmében használom. Egész izgalmasnak találtam a címet, és a mai kattintásvadász címadási divathoz képest úgy érzem, ez nem számít olyan nagy átverésnek.

Szóval. Az ampír stíluskorszakban igen népszerűek voltak a vékonyabb textilek. Ez a kijelentés szinte közhelyszerű. Az egyik legősibb textilanyag a len használata elég népszerű volt ekkoriban mind a férfiak és nők körében, aminek egyik oka egyébként az európai lentermesztés terjedése is, mivel a napóleoni háborúk nyomán kialakult kontinenszárlat miatt nem igazán tudtak Európán kívülről származó ruhaanyagokat beszerezni. A modern lenipar is ekkor indult fejlődésnek. (forrás: Wikipedia) Ugyanakkor a len divatja nem tudta háttérbe szorítani a pamutmuszlint (ami nagyon távol áll attól, amit ma a méteráru boltokban muszlinként árulnak). Előfordult - főképp a brit ruháknál lehet ilyesmit látni -, hogy egyetlen női ruhában egyszerre alkalmazták a finom lenanyagokat és az utóbbi elképesztően lenge és áttetsző ugyanakkor nemes textilt.

Brit, ampír ruha 1810-ből, lenből és pamutból (forrás: MET)

 

Fotós időkapu az 1840-es évekbe

  Ahogy a Cofidis-gyerek mondja... "Tessék jönni" Száznyolcvan-százhetven esztendő időszakadékának átugrása következik.

 Az 1840-es évek világába csakis a korabeli fényképek alapján nyerhetünk bepillantást. Ez a fotográfia második évtizede - ha leszámítjuk a húszas évek végének Niépce-féle próbálkozásait -, amelyben az eljárások még mindig gyerekcipőben jártak. 

 A női és férfi öltözködés történetének forrásai még mindig inkább a korabeli leírások és ábrázolások vagy szabásminták. Ugyanakkor nem elfelejtendő a fényképezés művészete, ami a legobjektívebben hozza közelebb hozzád ezt az időszakot. Igaz fekete-fehéren, de a szemedbe nézve, szinte megszólítva régen halott emberek által, akik szinte csak ennyi nyomot hagytak maguk után...

William Henry Fox Talbot. A korszak egyik nagy fotós úttörője fényképezte a fentebb látható fotográfiát, ami hiába kellő líraisággal megáldott, annyira nem ismert képe, hogy még a Google-kereső sem tud vele mit kezdeni. Egyébként az online The William Henry Fox Talbot Catalogue Raisonné-ban fellelhető, amit minden dilettáns régi fotómániásnak csak ajánlani tudok. Szerintem ez Talbot egyik legszebb alkotása, a maga homályosságával, a hölgy lesütött szemével, az arc köré tudatosan nem biztos, hogy odakomponált hajpánttal és persze a sejtelmes Mona Lisa-szerű mosollyal.

A hoax, ami összehozta a hottentotta Vénuszt a turnűrrel

Sajnos az internet korában, amit egyszer leírsz, az nyomot hagy kitörölhetetlenül, úgy is, ha az eredetileg legépelt írást már esetleg eltüntetted és jól el is felejtetted (vagy részben elfelejtetted). Így történt ez egy különösen abszurd elképzeléssel, mármint a hottentotta Vénusznak nevezett Saartjie Baartman divattörténeti hatásával.

Saartjie Baartman portréja, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire and Georges Cuvier 1815. (Illustrations of the Natural History of Mammals :( )

 

Nálunk a kis régi ruhás csoportunkban egy vitaindító poszt volt. Másnak is eszébe jutott ez a furcsa gondolat nem Magyarországon, és kiposztolta a twitterére, és aztán továbbment ez a kép a rebloggyn, tumblr-ön, Pinterest-en, majd megjelent egy dél-afrikai tanulmány 2014-ben, nemrég pedig hazánkban egy nagy példányszámban megjelent divattörténetről szóló könyvben tényként közölték, ami egy kissé így szintén vitára ad okot, de ezek szerint a lektornak semmi baja nem volt ezzel a különös elmélettel. Nekem az évek leforgása alatt azért megváltozott a véleményem.

Nézzük, mi is a probléma.

A denevérjelmezek evolúciója - 100 év "rémisztő" kosztümjei (1870-től 1970-ig)

 A denevér egy olyan állat, amelyet sokan ijesztőnek tartanak, pedig valójában egy igen hasznos jószág és különleges képességekkel bír. Ez az éjszakai életmódot folytató lény sokak fantáziáját megmozgatta már. Első látásra idegennek tűnő jellegzetességei miatt sajnos nem éppen kedves karaktereket is megihletett, például a vámpírokat.

Sivatagi hosszúfülű-denevér, (Charlotte Roemer/Wikipedia)

Hogyan öltözködött az igazi Anasztázia nagyhercegnő?

 Már régóta tervezem ezt a bejegyzés megírását, mert az egyik speciális érdeklődési területem tinédzser koromban a cári családdal kapcsolatos történelmi dokumentumok böngészése volt. Akkoriban 1999 és 2000 körül szinte semmi, de semmi forrás nem volt elérhető néhány furcsa, kultuszweboldalon kívül, a könyvtári könyveken és forrásértékkel nem igazán rendelkező filmeken kívül.

 A konteókon alapuló művek nagy része ráadásul egy hamis, torz képet közvetített a világ felé a nagyhercegnők öltözködéséről. Ilyen volt az 1997-es rajzfilm is, ami a fő kosztümjében azért tiszteletet adott az Ingrid Bergman-féle Anastasia-filmnek, de a többit, főleg az 1920-as évek öltözködési normákat, annak a rendje és módja szerint dobta a kukába hasonulva a már említett előzményfilmhez. A többi konteós filmet, sorozatot inkább említésre sem méltatom.

 A leghitelesebb képet egy alig ismert kétrészes BBC-film adja a hercegnők öltözködésének tekintetében. Ez magyarul Az elfelejtett herceg címet viseli. A film betekintést ad az edvárdiánus elit világába és az európai monarchiák válságába, egyébként pedig V. György legkisebb fiáról szól, János, brit királyi hercegről szól, aki 13 éves korában elhunyt.

Részlet a The Lost Prince című filmből

 Ha azonban valóban meg akarjuk ismerni az utolsó cári nagyhercegnők öltözködését, azt ajánlom, hogy mindent felejtsünk el, amit az idealizáló filmek eddig az asztalra tettek.

Selyempruszlik időkapszula

2006-ban, amikor először voltam a váci múmiákat bemutató Magyar Természettudományi Múzeum tárlatán, már akkor érdekesnek és inspirálónak találtam a holtakon látott öltözékeket. Ha jól emlékszem, márpedig szerintem jól, akkor a testek még az eredeti ruhájukat viselték. Igazából csak most értettem meg annak a jelentőségét, hogy miért is volt ez akkor számomra több annál, minthogy egyszerűen csak holtakat és ruhákat látok.

Az elektromosság ruhakölteményként

A Gépes képes krónika című könyvben találkoztam először az elektromosság allegóriája ábrázolással, ami valahogy megfogott, mert az akkori kor egyik technikai újítását tette mítosszá. Kellett ez a XIX. századiaknak ahhoz, hogy feldolgozzák azt a hirtelen változást, ami szinte rájuk zuhant az ipari forradalom végső szakaszában a rendkívüli mennyiségű találmány és szabadalom miatt, melyek mind alaposan belenyúltak a hétköznapok nyugalmába.

Az elektromosság allegóriája Kandler festménye nyomán készült metszeten 

 

Lady Curzon bogaras pávaruhája

Nem is olyan régen írtam már egy pávás ruháról. Akkor Ruth St. Denis pávás fellépőruháját elemeztem ki. Akkor említettem, hogy a szecesszió idejében nagyon népszerűek voltak a flora és fauna motívumok. Kígyók, bogarak, pókok, indás szárak, kacskaringós levelek, egzotikus virágok és na persze a páva tolla is kedvelt minta alapnak számított. A páva népszerűségét a korabeli orientalizmus is növelte. A páva az indiai kultúrkörben egy fontos szimbólum 

"Indiában az életfa mellett ábrázolva a bőség, a termékenység és a halhatatlan lélek szimbóluma. A hindu mitológiában Májához, Káma szerelemistenhez,  Káttikéja hadistenhez és Szaraszvatihoz, a bölcsesség, a zene és a költészet istennőjéhez társították. " forrás: Szimbólumtár

Nem véletlen, hogy Lady Mary Curzont indiai India alkirálynéjaként VII. Eduárd indiai császárrá koronázásának tiszteletére viselt ruhája 1903-ban egy extravagáns pávás ruha volt.

A sárkány gyöngyétől a bogaras "ékkövekig" - Meglepő régi ékszerek

Egy ideje Pinteresten gyűjtögetek olyan ékszerekről képeket, amelyeket úgy ha meglátnék egyenként nem biztos, hogy hirtelen tudnám helyben és időben elhelyezni. Olyanokat is találok, amelyek régiek ugyanakkor modernül hatnak, és biztos vagyok benne, hogy számos mai tervezőt megihlettek. Aztán létezik ezeknek a kiegészítőknek egy olyan típusa is, amelyen egyszerűen csak megdöbbenek, hogy "jé a teremburáját, hát ilyen is van". Ezekből hoztam párat, hogy ne csak magamban hüledezzek.

 

Gyöngyös-sárkányos:

 

Egy aukciós albumból származik ez a medál. 1900-ból származik, de valójában bármelyik mai fantasy ékszergyártót megihlethet eleve a sárkánytéma miatt. A szecesszió jellegzetes formavilága azonosítható rajta. A valós értéke 15 ezer euró. forrás: aguttes.auction.fr

 

Hajdanvolt orientális táncosnők jelmezei II. - Ruth St. Denis: A páva legendája

Egy bejegyzéssel korábban már írtam részletesebben Ruth St. Denis munkásságáról és egy másik jelmezéről a Radháról. Ezúttal a The Legend of Peacock 'A páva legendája' című produkciójához készült pávás jelmezt fogom bemutatni. Amelynek keletkezési ideje 1914-re tehető.

A pávás tánc koreográfiát ebben a Livia Vanaver által előadott rekonstrukciós táncban próbálták megidézni. Az eredeti ruha a táncrekonstrukcióban használtnál azért jelentős eltéréseket mutat. (Például az öv itt aranyszínű, az eredetinél azonban a festmény alapján következtethetünk arra, hogy kékes-zöldes irizáló volt, valamint nem szorult ennyire kicsit hanyagul a hasra, hanem elegánsan fedte fel enyhén a köldök vonalát. Az öv háromszög alakú, fenékre futó része sem volt ennyire csapott, hanem inkább a testre idomult. A felsőrész színe sem stimmel.)

 

Ruhaszellemek a rokokó végéről

Véletlenül rábukkantam néhány ma már kísértetiesnek tűnő XVIII. és kora XIX. századi ruhát és babákat ábrázoló fényképre, amelyet elvileg egy George Brayton nevű úriember készített. Úgy több érdekességet nem tudtam meg róluk, bár bevallom nem is annyira az információ jellegük fogott meg, hanem az a tény, hogy ezeket a képeket közel száz éve készíthették olyan ruhákról, amelyektől minket legalább kétszáz év választ el.

Ezt a fotógyűjteményt az időbeliségben úgy képzeltem el, mint egy szigetet, amely középen áll a romlás állapotának megmutatásában a mi XXI. századunk és az eredeti XVIII. századi ruhák között.

Ezek a javarészt XVIII. öltözékek, textilek, ha ma léteznek is, valószínűleg már nincsenek abban az állapotban, ahogy a róluk készült XIX. századi képek bemutatják őket. A fénykép szerencsére megőrizte vizualitásuk lenyomatát. Egy újabb furcsa hasonlattal élve léket tudott ütni az időbe, a még új és a már teljesen elhalt forma között.

Van valami hátborzongató csak a viselt ruhadarabokat bemutató képekben, főleg, ha azok ennyire régiek. Az elidegenítő hatást pedig csak tovább fokozza a levetett, néha bábukra húzott ruhákból hiányzó ember.

 

1810-re datált, de a fazonja és színe alapján évtizedekkel korábbi - 1780 vagy 1790? körüli - női öltözék zöld selyem felső szoknyával és rózsaszín alsószoknyával, a Silsbee család hagyatékából

 

Madame Olympe fekete estélyije - Krinolinos, kétrészes ruha népviseleti hatással

A Pinteresten találtam rá erre az 1860-as évekbeli női öltözékre, mely a Los Angelesben található FIDM tulajdona. Az apró és nagyobb virágos hímzése a magyar népviseletre emlékeztetett. Az apró virágos részekről a széki szoknyák jutottak eszembe fekete alapon színes kis virágaikkal.

Kesztyű az eltévedés ellen

XIX. századi kesztyű szabásminták után kutattam, amikor erre az érdekes darabra bukkantam. A bőrkesztyűn, ami inkább nőinek néz ki, mint férfinak, nem más látható, mint London 1850-es évekbeli térképe. Jelenkorunk dizájnerei rajonganak az ilyen ideákért, és sikítva jajonganak föl a gyönyörtől, ha a praktikusságot, okosságot és a kényelmes viseletet egyetlen leleményben ötvözi egy tervező. Remélem, hogy nem veszik sértésnek, ha leírom: nincs új a nap alatt, mert ez az ötlet már több mint 160 esztendős. A kesztyű valóban Viktória királynő korabeli. Az 1851-es londoni világkiállításra készítette George Shove. 

Forrás:

Handy maps What is a map? press.uchicago.edu