2006-ban, amikor először voltam a váci múmiákat bemutató Magyar Természettudományi Múzeum tárlatán, már akkor érdekesnek és inspirálónak találtam a holtakon látott öltözékeket. Ha jól emlékszem, márpedig szerintem jól, akkor a testek még az eredeti ruhájukat viselték. Igazából csak most értettem meg annak a jelentőségét, hogy miért is volt ez akkor számomra több annál, minthogy egyszerűen csak holtakat és ruhákat látok.
A viseletekkel foglalkozó komolyabb szakembereknek és laikusoknak egyaránt nehézséget okoz az, hogy a ruhákat, amelyek fenn maradnak pontosan rekonstruálni tudják, hogy hogyan is álltak azok az embereken, hogyan is viselték azokat, hogyan tudott az egyszeri matéria egy a külvilágtól védő, és az felé mégis első ránézésre "láthatatlan" üzeneteket közvetítő médiummá válni. Itt pedig akkor látható volt a régi ruha és az ember. A régi ruha az emberen. Sokszor még a száz éves öltözékekről is alig marad fenn egy-két fénykép úgy, hogy viselőjükön van rajta. És akkor ott voltak mégis a múmiák azokban a több száz éves ruhákban. Ritka zárványok az élő időben a múltból egy szakaszából, amikor még nagyobb volt a gyermekhalandóság, járványszerűen pusztított a TBC, betegségeket sem tudtak azonosítani, csak egyszerűen "kórok" voltak, a nők pedig a szülés után életüket veszthették a sterilizálás hiánya miatt a gyermekágyi lázban.
Azok a ruhák, amelyeket levetünk, és csak részben tartják meg az ember nyomát talán nevezhetők "ruhaszellemek"-nek. Azok a ruhák élőek, szövetek a szöveteink fölött, amelyeket az ember éppen visel. Ezek a ruhák, amikor még viselték őket nem voltak szellemek. Szinte szóltak ahhoz, aki nézte őket. Együtt viselték a múlandóság tragédiáját a testtel együtt.
A váci múmiák közül három jelenleg a váci Tragor Ignác Múzeum Memento Mori kiállításán megtekinthető. Ők már nem viselik az eredeti ruháikat, ahogy a többiek sem, akik a Magyar Természettudományi Múzeum antropológiai gyűjteményében fekszenek. A ruhák és viseleti kiegészítők, ékszerek és a rengeteg leletanyag mind a Tragor Ignác Múzeum tulajdona.
Néhány ruhadarab megmaradt, amit a holtak viseltek évszázadokon át, és amelyet gyönyörűen restauráltak. Ezekből egy darabot emelnék most ki. Ez nem más, mint a Kis Barbara nevezetű hölgy 18. századi selyem pruszlikja. Talán azért választom ezt, mert ez a darab tűnik a leginkább élőnek. Szabása egyben érdekesen magyaros jellegű, miközben anyaga keleties brokát. Az ezüstkapcsok még a mai divatban is megállnák a helyüket övcsatként. Ugyanúgy, ahogy a szegőpánt is gyönyörűen van illesztve. Talán ez volt ennek a hölgynek az egyik leggyönyörűbb ruhadarabja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése