Egyszer volt hol nem volt, az "örök ifjúság forrása" a képzelet világában, amelyhez egyes régiek fizikai helyszínt tulajdonítottak. Az egyik hiszékeny történelmi figura Juan Ponce de León volt, aki állítólag hitt a mesebeli Bimini-szigetek létezésében, ahol az örök ifjúság forrása fakad, és amit ő Florida partjainál keresett.
19. századi Florida Water reklámok: The Graphics Fairy, HagleyMuseum and Library.
A fekete-fehér fényképek színezése régi műfaj, nagyjából majdnem az első dagerrotípiákkal egyidős. A színezés azonban a deep learningnek köszönhetően olyan szintet lép lassan, ami felülírhatja a kézi (vagy digitálisan emberi) színezés módszereit. Az egyik ilyen eszköz jelenleg a DeOldify, amellyel már bevallom tavaly is összefutottam blogbejegyzésekben, de nem tudatosult bennem, hogy mit is jelent, meg hogy én egyszerű felhasználóként is alkalmazhatom a fekete-fehér fényképeimre.
Majd február elején a MyHeritage is átvette automatikus rendereléssel. Ott sajnos a 15. színezést már nem engedte meg, és zavart az is, hogy a képek felbontását lerontja, így egy másik változatot kerestem.
Josiah Johnson Hawes dagerrotípiája 1850 körül (forrás: Wikimedia)
A régi frizuradivatot kutatva jutottam el az 1880-as és 1890-es évek borbélyainak és fodrászainak készült folyóirathoz A magyar borbélyok és fodrászok lapja, amely sokkal több érdekességet tár elénk a korabeli személyi higiéniáról, fodrászatról, mint gondolnánk. Többek között krémek, parfümök, pomádék, fogkrémek és egyéb kozmetikai recepteket is tartalmaz.
A Dankovszky illatszeres, kozmetikai, fodrász és borbély szaküzlet kirakata Pesten 1890 körül. (forrás: A magyar borbélyok és fodrászok lapja)
A Pink, mint színnév nem csak korunkban népszerű parfümnév. Már a 19. században is létezett Pink-illat, ez pedig nem más volt, mint egy szegfűillat utánzat. Bevallom, nekem nem tetszik a szegfű illata, mert mindig éreztem rajta valami keserű aromát, ezért nem értem, hogy miért akarták ezt a virágillatot leutánozni a régiek. Szerencsére a Pink nem a klasszikus értelemben vett szegfűillat, de hogy mi is pontosan, arról lejjebb olvashatsz.
Néhány érdekesség a szegfűről: a rómaiak a Jupiter virágának tartották, a középkorban az állhatatos szerelmet és a házasságot szimbolizálta. A török szegfű Angliában a lovagiasság jelképe volt.
Az keverék bázisillatát összetevők aránya szerint a rózsakivonat adja, és ez lesz az az illat, ami teljesen bele is fog olvadni a többibe. Ugyanis van itt ebben a Pinkben minden, mint a búcsúban: narancsvirág, vanília, szegfűszeg, fahéj. Nagyon kíváncsi voltam, mi fog összejönni ebből a már gondolatban is szuperédes kombinációból.
Jelentem, nincs itt semmilyen szegfűillat. Maga a keverék, ezt a Mucha-grafikát idézi színeiben. (Ki tudja, lehet, hogy Muchára hatással volt egy hasonló parfüm?)
Alfons Mucha - Virágok sorozat : A szegfű (wikimedia commons)
Hogy egy kicsit felkavarjam az állóvizet az antik parfümök készítésében és tesztelésében, ezúttal egy tényleg 100%-ban antik illatkeverékről fogok írni.
Ez nem más, mint a tudósok által a sajtónak "Kleopátra parfümjeként" eladott ókori illatmix, amit egyébként szenzációhajhász módon 2019 augusztusában az ókori Egyiptom No.5-jének is hívnak. No nem azért, mert arra emlékeztetne az illata a Chanel No.5-re, hanem, mert a tudósok nyilatkozata alapján ez lehetett az ókor egyik legértékesebb parfümje.
Kleopátrát ábrázoló poszthumusz festmény Herculaneumból Kr. u. 1 század (forrás: Wikimedia Commons)
Ártatlanság, romlatlanság, örökkévalóság. Ezek a szavak jutnak eszembe erről az illatról. Utóbbiak párhuzamba állíthatók a cédrushoz kötődő kultúrtörténeti érdekességekkel, mint hogy a cédrus fájából készítették az egyiptomi múmiák koporsóit, Ámon-Ré hajóját, Jézus Krisztus keresztjét, Salamon király templomát és a frigyládát is. Magyarországon a cédrusról mindenkinek Csontváry festészet jut eszébe. Nekem most már ez a 19. századi illatkeverék is.
Alapvetően, amikor elképzeltem ezt az illatot, azt hittem, hogy egy nagyon fás, keserű illatot fogok kapni. Miután összekevertem a két illatos hozzávalót - a cédrusolajat és rózsakivonatot -, már elkezdett "kristályosodni", hogy ez valami más lesz, valami inkább geránium felé hajló tisztaságillat, amit akkor érez az ember, ha egy jól tartott antik éjjeliszekrényben kotorászik. Kicsit hasonló illata van a régi rózsás szappanoknak. Szaglászás közben még tovább gondolkodtam, és eszembe jutott egy régi fiola, amiben rózsafa illóolaj volt, és egyértelművé vált számomra, hogy ez egy művi rózsafa illat.
Joseph Philibert Girault de Prangey: Libanoni cédrus dagerrotípia [1843-1844] forrás: mutualart
A Hovenia dulcis a japán mazsolafa. Egy díszfa, amely akár 6-10 m magasra is megnőhet. Virágai és termései is jellegzetesen illatosak. A koraszecessziós illatkeverék a gyümölcsét próbálja leutánozni.
Emile Villa, La Japonaise. forrás: artnet
Mivel igazi japán mazsolafa virágot és gyümölcsöt még nem szagoltam, így nem tudom megítélni, hogy ez a parfüm mennyire sikeresen utánozza az illatát. A termés állítólag édes és zamatos. Ez az illat pedig valóban hordozza ezeket az édes és zamatos jegyeket.
A Convallaria név a botanikusok körében ismert lehet, mivel egy létező növény, a gyöngyvirág latin neve a Convallaria majalis. A gyöngyvirág illat a parfümkészítők szent Grálja volt évszázadokon át. A 19. században is rengeteg illatkombináció készült a gyöngyvirág illatfellegének utánzására. Ezek közül az egyik az a Convallaria, amit most megosztok veletek.
Ismeretlen 19. századi festő gyöngyvirágcsokrot ábrázoló csendélete
Hogy miért nem sajtoltak ki a fehér virágból magából illóolajat?
Ahogy a Cofidis-gyerek mondja... "Tessék jönni" Száznyolcvan-százhetven esztendő időszakadékának átugrása következik.
Az 1840-es évek világába csakis a korabeli fényképek alapján nyerhetünk bepillantást. Ez a fotográfia második évtizede - ha leszámítjuk a húszas évek végének Niépce-féle próbálkozásait -, amelyben az eljárások még mindig gyerekcipőben jártak.
A női és férfi öltözködés történetének forrásai még mindig inkább a korabeli leírások és ábrázolások vagy szabásminták. Ugyanakkor nem elfelejtendő a fényképezés művészete, ami a legobjektívebben hozza közelebb hozzád ezt az időszakot. Igaz fekete-fehéren, de a szemedbe nézve, szinte megszólítva régen halott emberek által, akik szinte csak ennyi nyomot hagytak maguk után...
William Henry Fox Talbot. A korszak egyik nagy fotós úttörője fényképezte a fentebb látható fotográfiát, ami hiába kellő líraisággal megáldott, annyira nem ismert képe, hogy még a Google-kereső sem tud vele mit kezdeni. Egyébként az online The William Henry Fox Talbot Catalogue Raisonné-ban fellelhető, amit minden dilettáns régi fotómániásnak csak ajánlani tudok. Szerintem ez Talbot egyik legszebb alkotása, a maga homályosságával, a hölgy lesütött szemével, az arc köré tudatosan nem biztos, hogy odakomponált hajpánttal és persze a sejtelmes Mona Lisa-szerű mosollyal.
Sajnos az internet korában, amit egyszer leírsz, az nyomot hagy kitörölhetetlenül, úgy is, ha az eredetileg legépelt írást már esetleg eltüntetted és jól el is felejtetted (vagy részben elfelejtetted). Így történt ez egy különösen abszurd elképzeléssel, mármint a hottentotta Vénusznak nevezett Saartjie Baartman divattörténeti hatásával.
Saartjie Baartman portréja, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire and Georges Cuvier 1815. (Illustrations of the Natural History of Mammals :( )
Nálunk a kis régi ruhás csoportunkban egy vitaindító poszt volt. Másnak is eszébe jutott ez a furcsa gondolat nem Magyarországon, és kiposztolta a twitterére, és aztán továbbment ez a kép a rebloggyn, tumblr-ön, Pinterest-en, majd megjelent egy dél-afrikai tanulmány 2014-ben, nemrég pedig hazánkban egy nagy példányszámban megjelent divattörténetről szóló könyvben tényként közölték, ami egy kissé így szintén vitára ad okot, de ezek szerint a lektornak semmi baja nem volt ezzel a különös elmélettel. Nekem az évek leforgása alatt azért megváltozott a véleményem.
Nézzük, mi is a probléma.
A denevér egy olyan állat, amelyet sokan ijesztőnek tartanak, pedig valójában egy igen hasznos jószág és különleges képességekkel bír. Ez az éjszakai életmódot folytató lény sokak fantáziáját megmozgatta már. Első látásra idegennek tűnő jellegzetességei miatt sajnos nem éppen kedves karaktereket is megihletett, például a vámpírokat.
Sivatagi hosszúfülű-denevér, (Charlotte Roemer/Wikipedia)
Már régóta tervezem ezt a bejegyzés megírását, mert az egyik speciális érdeklődési területem tinédzser koromban a cári családdal kapcsolatos történelmi dokumentumok böngészése volt. Akkoriban 1999 és 2000 körül szinte semmi, de semmi forrás nem volt elérhető néhány furcsa, kultuszweboldalon kívül, a könyvtári könyveken és forrásértékkel nem igazán rendelkező filmeken kívül.
A konteókon alapuló művek nagy része ráadásul egy hamis, torz képet közvetített a világ felé a nagyhercegnők öltözködéséről. Ilyen volt az 1997-es rajzfilm is, ami a fő kosztümjében azért tiszteletet adott az Ingrid Bergman-féle Anastasia-filmnek, de a többit, főleg az 1920-as évek öltözködési normákat, annak a rendje és módja szerint dobta a kukába hasonulva a már említett előzményfilmhez. A többi konteós filmet, sorozatot inkább említésre sem méltatom.
A leghitelesebb képet egy alig ismert kétrészes BBC-film adja a hercegnők öltözködésének tekintetében. Ez magyarul Az elfelejtett herceg címet viseli. A film betekintést ad az edvárdiánus elit világába és az európai monarchiák válságába, egyébként pedig V. György legkisebb fiáról szól, János, brit királyi hercegről szól, aki 13 éves korában elhunyt.
Részlet a The Lost Prince című filmből
Ha azonban valóban meg akarjuk ismerni az utolsó cári nagyhercegnők öltözködését, azt ajánlom, hogy mindent felejtsünk el, amit az idealizáló filmek eddig az asztalra tettek.
Több helyen láttam már olyan rajzos kísérleteket vagy éppen ruhatalálatok megosztását, amelyek azzal a gondolattal játszottak, hogy hogyan nézne ki egy Disney-hercegnő, ha az adott meséhez illően korhűen lenne ábrázolva vagy korhű ruhát hordana.
Gondoltam, megcsinálom a saját verzióimat, de mivel mesékről van szó, így hamar beleütköztem abba a problémába, hogy melyik mese hova is tehető a jelen történelmi korszakolásunk alapján. Van, amihez van segítség pl. Mulan vagy Pocahontas - utóbbi ráadásul valódi történelmi személy volt -, de néhánynál nagyon is csak a saját fantáziámra hagyatkoztam, és a ruhák fazonja alapján próbáltam kitalálni, hogy hova való lenne. A legnagyobb problémát Ariel, Hamupipőke okozta, de Elsa és Anna is eléggé problémás volt.
Mivel nem rajzolok hűde fantasztikusan sem analóg módon, sem digitálisan, így egy-egy hercegnőhöz egy moodboardot hoztam létre nagyjából "korhű" ábrázolások felhasználásával.
A Disney-hercegnőknél nem vettem bele Dreamworks-ös és Pixaros és egyéb karaktereket vagy azokat a női főhősöket, akik hivatalosan nem Disney-hercegnők. A hercegnők "születési" sorrendjükben következnek. :)
1. HÓFEHÉRKE:
Ez a Kodak rövidfilm több szempontból is lenyűgöző.
Először is, mert még 1922-ben rögzítettek. Abban az időszakban, amikor maga a színes fotózás sem volt még elterjedt, sőt még hangos filmmel is csak kísérleteztek.
2006-ban, amikor először voltam a váci múmiákat bemutató Magyar Természettudományi Múzeum tárlatán, már akkor érdekesnek és inspirálónak találtam a holtakon látott öltözékeket. Ha jól emlékszem, márpedig szerintem jól, akkor a testek még az eredeti ruhájukat viselték. Igazából csak most értettem meg annak a jelentőségét, hogy miért is volt ez akkor számomra több annál, minthogy egyszerűen csak holtakat és ruhákat látok.
A Gépes képes krónika című könyvben találkoztam először az elektromosság allegóriája ábrázolással, ami valahogy megfogott, mert az akkori kor egyik technikai újítását tette mítosszá. Kellett ez a XIX. századiaknak ahhoz, hogy feldolgozzák azt a hirtelen változást, ami szinte rájuk zuhant az ipari forradalom végső szakaszában a rendkívüli mennyiségű találmány és szabadalom miatt, melyek mind alaposan belenyúltak a hétköznapok nyugalmába.
Az elektromosság allegóriája Kandler festménye nyomán készült metszeten
Az előző orientalista bejegyzésekhez részben kötődik a Tulle bi telli, mint az egyik legdrágább orientális ruha és kiegészítő anyag. Annyira nem nagyon ismert, hogy még a Wikipediának is csak angol szócikke létezik a textilről. Egy más elnevezés alapján, ami nem más - mint az assuit az egyiptomi Aszjút városa nyomán - már többször találkozhatunk vele, főleg az amerikai törzsi hastánc stílus öltözékek alapanyagaként.
A tulli bi telli elnevezéséből ismerős lehet a "tulli" szócska, mely nem véletlen, hiszen ebből ered a tüll anyagnevünk is.
Magyarra én most az angol assuit nyomán aszjúti szövetnek fogom lefordítani, mert ez áll a legközelebb az igazsághoz. Az aszjúti szövet alapanyaga tüllszerű lenvászon vagy pamutvászon, amelybe igazi vékony és könnyű fémszálakat (a legelőkelőbb a 14 karátos arany, de réz, ezüst, sárgaréz) fűznek és illesztenek bele.
aszjúti szövetruha részlete a XX. század elejéről
Ebben a sorozatban ez az utolsó bejegyzés, amely Ruth St. Denis jelmezeivel foglalkozik. A táncosnőnek természetesen ezeken kívül is voltak nagyszerű és emlékezetes fellépőruhái. Ilyen például a Theodora, amelyet bizánci hatású díszítésekkel raktak tele. Theodóra császárné története azért is inspirálhatta Ruth St. Denist, mivel a történelmi figura maga is táncosnőként kezdte "karrierjét". Izgalmas a megjelenése a férjével bemutatott Sziámi Balettban, ahol csúcsos süveget visel.
Próbáltam utánajárni, hogy Ruth öltözékeit mégis ki tervezte és készítette, de erre vonatkozóan csak egy helyen találtam információt, a New World Encyclopedia szócikkében, konkrétan azt, hogy a fellépő ruháit maga a táncosnő tervezte (a kivitelezésben is részes lehetett vagy teljesen vagy részben, ebben ahogy a táncosnők között szokás, egy ismerős varrónőt is alkalmazhatott). Ha ez így volt, akkor Ruth St. Denis korának egyik jelentős táncruha tervezőjének is mondható, hiszen minden előadásához újabb és újabb a maga korában kiemelkedően színvonalasnak számító öltözékeket talált ki.
Ruth St. Denis Theodora
Nem is olyan régen írtam már egy pávás ruháról. Akkor Ruth St. Denis pávás fellépőruháját elemeztem ki. Akkor említettem, hogy a szecesszió idejében nagyon népszerűek voltak a flora és fauna motívumok. Kígyók, bogarak, pókok, indás szárak, kacskaringós levelek, egzotikus virágok és na persze a páva tolla is kedvelt minta alapnak számított. A páva népszerűségét a korabeli orientalizmus is növelte. A páva az indiai kultúrkörben egy fontos szimbólum
"Indiában az életfa mellett ábrázolva a bőség, a termékenység és a halhatatlan lélek szimbóluma. A hindu mitológiában Májához, Káma szerelemistenhez, Káttikéja hadistenhez és Szaraszvatihoz, a bölcsesség, a zene és a költészet istennőjéhez társították. " forrás: Szimbólumtár
Nem véletlen, hogy Lady Mary Curzont indiai India alkirálynéjaként VII. Eduárd indiai császárrá koronázásának tiszteletére viselt ruhája 1903-ban egy extravagáns pávás ruha volt.
Egy ideje Pinteresten gyűjtögetek olyan ékszerekről képeket, amelyeket úgy ha meglátnék egyenként nem biztos, hogy hirtelen tudnám helyben és időben elhelyezni. Olyanokat is találok, amelyek régiek ugyanakkor modernül hatnak, és biztos vagyok benne, hogy számos mai tervezőt megihlettek. Aztán létezik ezeknek a kiegészítőknek egy olyan típusa is, amelyen egyszerűen csak megdöbbenek, hogy "jé a teremburáját, hát ilyen is van". Ezekből hoztam párat, hogy ne csak magamban hüledezzek.
Egy aukciós albumból származik ez a medál. 1900-ból származik, de valójában bármelyik mai fantasy ékszergyártót megihlethet eleve a sárkánytéma miatt. A szecesszió jellegzetes formavilága azonosítható rajta. A valós értéke 15 ezer euró. forrás: aguttes.auction.fr
